Egy nemzetépítő a Zoboralján

Paulisz Boldizsárra emlékezünk, halálának harmadik évfordulóján. A hozzászólók mindannyian bizonyos szemszögből mondták el véleményüket: aszerint, ahogy látták őt, amilyen helyzetekben találkoztak vagy együttműködtek vele. Én megpróbálom némiképp fölülről nézve összefoglalni tevékenysége lényegét: épp azt az elhivatott, átgondolt és energiákkal teli hozzáállást szeretném felmutatni, amely példa lehet a jövő vállalkozói számára is.

Induljunk ki talán abból a helyzetből, amely az általa befutott pályát lehetővé tette: a rendszerváltás által megteremtett lehetőséghalmazból. A kilencvenes évek elejéről beszélek, amely lehetővé tette a szabad vállalkozást. A vállalkozásba és a privatizációba akkor belelendült emberek egy része volt csak tisztességes – s közülük is kevesen lettek sikeresek. Sok „aranyásó”, zavarosban halászó egyén is szerencsét próbált, néhányan sikerrel. Eme embertípus nem látott tovább – és nem is érdekelte más –, mint a saját zsebe, a saját érdeke.

Boldizsár nem ilyen volt, ő a kevés kivétel egyike. Egész életében elkötelezett ember volt, s a kilencvenes évek derekán volt egy olyan időszak is, amikor tényleg sokat kockáztatott, mindent egy lapra tett fel: a saját szülői házat tette be fedezetként a banki kölcsönért. Azért, hogy befejezhesse az iskola első osztályainak kialakítását – egy olyan helyzetben, amikor az iskola még nem kapta meg az engedélyt a működésre. Amikor még az is kérdéses volt, elindulhat-e egyáltalán. Mindez Mečiar harmadik kormánya idején történt, akkor, amikor a Szlovák Nemzeti Párt jelöltje, Slavkovská asszony volt az oktatásügyi miniszter. Emlékszem, többen akkor nagyon kétkedő megjegyzéseket is tettek, sokan biztosak voltak benne, hogy a dolog kudarccal végződik majd. Arra a vasárnap délutánra is emlékszem, amikor a feleségével együtt felkerestek lévai otthonomban, s ott sírva kértek, segítsek nekik bizonyos anyagi támogatás megszerzésében, s főleg (ellenzéki frakcióvezető voltam akkor a szlovák parlamentben) a működési engedély megszerzésében. Megtörtént, másnap felhívtam a minisztériumot. Slavkovská eljátszotta a készségest, azonnal fogadott, de meg is szívatott egy kicsit: kedd reggel nyolcra adott időpontot, tudván, hogy nekem Léváról, Szigeti László oktatásügyi szakértő kollégámnak pedig Párkányból kell elindulnunk hajnali ötkor, hogy idejében a minisztériumba érjünk. Onnantól kezdve viszont el kell mondanom, hogy korrekt volt a dolog.

8 óra 1 perckor kinyílt a miniszter asszony irodájának ajtaja, s megjelent hármunk előtt a mosolygós arcú miniszter. – Ó, ilyen korán, és már itt vannak? – mondta hamiskás mosollyal. – Sajnos, nagyon tömött a mai programom, csak 15 percem van az önök számára. – Az sok is – válaszoltuk és bementünk.

Odabent elmondtuk, miről volna szó. Boldizsár elébe rakta az engedélyeztetéshez szükséges összes irat másolatát, amelyek eredetijét már hónapokkal azelőtt leadta a különféle hivatalokba. – Mi úgy gondoljuk, a hivatalok packáznak ezzel az úriemberrel – mondtuk neki -, aki nagyon nehéz helyzetbe kerül, ha nem kapja meg az engedélyt egy hónapon belül. A miniszter asszony ránk nézett és azt mondta: – Tudják, hogy nekem politikai feletteseim is vannak, nem egyszerű az én helyzetem sem. De megígérem önöknek, hogy mindent meg fogok tenni azért, hogy ez az iskola szeptembertől megnyílhasson.

Kimentünk a folyosóra, s arról beszéltünk egymás között, hogy az orrunknál fogva vezet-e minket a miniszter asszony, vagy tényleg tesz valamit. Az MKDM képviselői irodájában pedig már az esetleges B tervről beszéltünk, tele bizonytalansággal.

Egy hét múlva hívott Boldizsár, hogy ellenőrzés jön hozzá a minisztériumból és a kerületről. A látogatás után visszahívott, s azt mondta, nem voltak rosszindulatúak. Egy újabb hét múlva hívott a miniszter asszony. – Amit kértek, elintéztem – mondta. – Van ott egy feltétel, amit teljesíteni kell, s akkor meglesz az engedély. Az a bizonyos feltétel bizonyos munkák befejezését jelentette, amelyhez némi támogatás kellett még. Egy gyors út után Budapestre az is megoldódott, s az iskola megkezdhette működését.

Nos, valahogy így kezdődött, s azért írtam le ilyen részletesen mindezt, hogy felmutassam: a teljesen reménytelennek tűnő helyzetekben sem szabad feladni a reményt. Azokban a hetekben bizony sokkal több volt a kétkedő hang, mint a bizakodó. Boldizsár viszont nem tört meg, megélte a saját stresszeit – de győzött. Az iskola létrejött.

Vissza tehát az összefüggésekhez: a nyolcvanas évek végén, a kilencvenes évek elején még a Zoboralján is erősebb dinamikával éltek a magyarok. Azt a kérdést tették fel maguknak, hogyan lehetne megállítani a magyar gyerekek szlovák iskolába való átáramlását. Többen, különböző ötletekkel jöttek, de a tettekig csupán Boldizsár jutott el. Az ő elképzelése az volt, hogy kell a régióba egy középiskola, amely perspektívát, felszívó erőt biztosít az alapiskolát végzett diákok számára. Megcsinálta – bár mint fentebb érzékeltettem, az út nem volt egyszerű. S azon is lehet elmélkedni, mennyit tud betölteni és mennyit nem küldetéséből azóta az iskola, mennyire működik a megálmodott modell szerint. De egy dolog biztos: ő és a körülötte tömörülő csapat cselekedett, s létrehozott valami fontosat. Ha pedig itt-ott homokszem csúszna a fogaskerekek közé, akkor nem a zöld mezőn kell újra kezdeni az építkezést, hanem a meglévőt lehet tökéletesíteni.
Boldizsár azonban nem állt le, nem tudott leállni. Aki ismerte őt, tudja, hogy tele volt ötletekkel, energiákkal. Megálmodta az Esterházy-dombot és lépésről lépésre megvalósította azt is. Megkérdezem: hány vállalkozó van a Felvidéken, aki a saját gazdasági tevékenykedéséből kitermelt nyereséget közösségmegtartó projektekbe pumpálja vissza? Persze, most jöhet a szemrehányás esetleg baráti oldalról is, hogy jobban gazdálkodhatott volna személyes energiáival, kevesebb stresszhelyzetet megélve tovább juthatott volna, tovább alkothatott volna. Viszonylag fiatalon ment el, még élhetne, alkothatna…

Ebben is lehet igazság, persze, de látni kell, hogy a nagyot álmodó emberek, ha látják álmaikat a megvalósulás felé mozdulni, nem tudnak pihenni, aludni sem jóformán. Boldizsárt is hajtották az álmai, s ha nem ragaszkodott volna hozzájuk betegen is, az már nem ő lett volna. Nekem többször is elmondta, hogy ott akar majd nyugodni, a kápolnában, Esterházy mellett.
És így van ez jól. Az állandóan tervekkel foglalkozó lélek, egy állandóan a jövő réseit nyitogatni hivatott ember életpályája is véget ér egyszer. Mutatva mindannyiunknak: nem az a fontos, mennyi évet él meg egy ember, hanem az, mennyit tud alkotni a számára kiméretett időben. Létét, amelyet ajándékul kapott a Teremtőtől, mire, mennyi érték megteremtésére használja fel.

Aki jobban meg akarja érteni, miről beszélek, menjen el Bodokra, sétáljon föl a domboldalon a kápolnához, s nézzen ott csendben körül. Merengjen el pár percig János és Boldizsár életpályája fölött. Biztos vagyok benne, hogyha a lelke nem üres, néhány perc után fejet hajt. Két teremtő ember felemelő emléke, példája előtt.

Csáky Pál 

fb-jegyzet