Magyar lét a Kárpát-medencében, Trianon árnyékában

Trianon-konferencia, Cegléd, 2021. szeptember 23.

Hölgyeim és Uraim!

Nem könnyű annak a politikusnak a helyzete, aki itt-ott megpróbál letérni a politikusok számára a közvélekedés által kijelölt útról. A köz némi gyanakodással fogadhatja az ilyen jellegű mozgást – bár talán azt is el lehet ismerni, hogy az ilyen jellegű lépés némely, politikában elsajátított tapasztalattal akár bővítheti is az elcsábulás területét. Magam a nyolcvanas évek eleje óta írok szépprózát, ezt a tevékenységet korábban kezdtem, mintsem belesodródtam volna a politikába – s Pomogáts Béla azt írta rólam, hogy nem tudja eldönteni, melyik énem tetszik neki a legjobban: a legsikeresebb politizáló író vagy a legjobban író politikus. Varnus Xavér egy pozsonyi koncertje elkalmával úgy nyilatkozott a szlovák televíziónak, hogy szerinte én vagyok a legjobban politizáló orgonista – de lehet, hogy a legjobban orgánáló politikus – lévén, hogy 8 éves korom óta játszok eme hangszeren. Most pedig itt vagyok – ismét amolyan fehér hollóként – a tisztelt történész urak között, akik mindannyian jó ismerői szakterületüknek, ráadásul olyan témára kaptam felkérést, amely a legkevésbé megfogható a mai konferencia témái közül – vagy talán azt mondanám, a legkülönbözőbb látószögeken át parancsolja a szembenézést a trianoni árnyékkal.

Nos, megpróbálok megfelelni a feladatnak, nem lesz könnyű. Úgy gondolom, ehhez a kérdéshez lehet személyes prizmán keresztül közelíteni, illetve érzelmi és értelmi szempontból is.

Nézzük először a személyes vonatkozásokat, a testközeli történelmet.

Egyszerű munkáscsaládba születtem, 1956-ban, az Ipoly folyó mellé. A szülőfalum, ahol felnőttem és a világra nyíltam, Kóvár, egy kis község, Balassagyarmattól pár kilométerre, a határ szlovákiai oldalán.

Magyar falu volt, a faluban csak magyarul beszéltek, ahogy az egész Ipoly mentén is. A családi háttér megértéséhez fontos tudatosítani egy összefüggést, ami mindkét ágra, tehát az apai és az anyai ágra is jellemző volt: a Csehszlovákia és Magyarország között létrejött trianoni határ a családunkat a szó legszorosabb értelmében kettévágta. A rokonság egyik fele Magyarországon maradt, a másik fele pedig itt élt, Csehszlovákiában – három kilométerre egymástól, az Ipoly két partján. A földjeink, szőleink fele is Magyarország területén maradt, a két háború között a nagyszüleim naponta jártak át megművelni őket.

Az ötvenes években – 56 után – volt egy időszak, amikor egyáltalán nem lehetett átjönni Magyarországra, majd évente kétszer engedélyezték a határátlépést, pár év múlva pedig évente négy alkalommal. Gyerekkoromban tehát először átmentünk úgy tavasz tájékán, úri jókedvünkben, húsvét környékén. Ám a második lehetőségre kínosan vigyáztunk, azt megtartottuk arra az esetre, ha történne valami a családban, ha netán esküvőre vagy valamilyen szomorú családi eseményre kellene átmenni. Tudom, hogy a mai fiatalok számára ez szinte hihetetlennek tűnik, mégis igaz. A határőrök pecsétet tettek az útlevélbe, így ellenőrizték, ki hányszor s hová ment.

Az Ipolyon több olyan kijelölt fürdőhely is volt, ahová leengedték a magyarországiakat is meg a csehszlovákiai polgárokat is fürdőzni. Ezeket azonban úgy jelölték ki, hogy a két ország polgárai ne fürödhessenek együtt. Volt tehát egy fürdőhely Magyarország polgárai számára és két kilométerrel távolabb egy másik fürdőhely a csehszlovák polgároknak. Ez mai fejjel érthetetlen rendelkezés volt, hiszen mindkét ország a szocialista tömb tagja volt. Nem is tudok rá más magyarázatot találni, mint azt, hogy megpróbálták korlátozni a határ két oldalán élő emberek kapcsolattartását, az információk áramlását. Ez azért is fájdalmas volt számunkra, mert a folyó mindkét partján magyarok éltek, emberek, akiket korábban ezer kapocs kötött össze. Ám úgy látszik, a politikai rendszer üzenni akart: láttatni, hogy ki itt az úr. S hogy szebb legyen a dolog: a két fürdőhely között, általában félúton, gyakran fegyveres határőr is ült az Ipoly partján, s néha intenzívebben, néha pedig lazábban ellenőrizte a rendelkezés betartását.

Az emberek persze, a határ két oldalán igyekeztek kijátszani ezt a szabályt. Megegyeztek például, hogy délután kettőkor találkoznak. A túlpartiak, ha találkozóhelyként nem az ő fürdőhelyük volt aznap kijelölve, eldugták egy bokorban a ruhájukat, majd átúsztak a túlsó partra. Utána már huszonöt aranycsillaggal kitüntetett varsói szerződés-beli határőr legyen a talpán, aki az egy szál fürdőruhában fürdőző polgárról megmondta, ki a csehszlovákiai és ki a magyarországi. Mindenki magyarul beszélt ugyanis, ráadásul mindenki ugyanabban a német demokratikus köztársaságbeli műszálból készült fürdőruhában volt, amit akkor egyedüliként kapni lehetett mindkét országban. Emlékszem, a buzgóbb határőrök néha igazoltatással is próbálkoztak, de a válasz mindig kéznél volt: nincs nálam papír, ki hoz igazolványt fürdőhelyre? Még olyan is előfordult nagy ritkán, hogy valakit bevittek az őrsre, de azután úgyis ki kellett engedniük. Komolyabb probléma az ilyesmiből nem adódott.

Mindezt azért mondom, hogy érzékeltessem: a két szocialista ország szervei mindent igyekeztek megtenni annak érdekében, hogy polgáraikat minél jobban izolálják egymástól. Mai szemmel nézve a dolgot meglepő, hogy Magyarország szocialista rendőri szervei együttműködtek a csehszlovák hatóságokkal ilyen vonatkozásban – s ahogy később megtudtuk, nem csak ilyen vonatkozásban –, de ez az igazság. Sőt, néha szigorúbbak is voltak a csehszlovák határőröknél.

Egyszer az egyik unokatestvérem kapott egy csinos pofont a Szlovákgyarmat és Balassagyarmat – a hűség városa – közötti hídon, az Ipoly fölött. Ballagtunk a hídon, két család, két anya, a hat-hétéves gyerekeikkel, családi látogatásra. A híd közepén volt egy felfestett csík, az jelezte a határt. A nagynéném mindig sokat beszélt, bizonyára ott is okítani akart bennünket, így hát fennhangon mondta: – Látjátok, gyerekek, ez itt a határ.

Az unokabátyám tudálékos gyerek volt, azonnal reagált. – Anyu, és az ott előttünk melyik ország?
– Az Magyarország, kisfiam.
– Ott magyarok élnek?
– Igen.
– És mi itt élünk a másik parton. Az meg Csehszlovákia?
– Igen, fiam, az Csehszlovákia.
– De anyu, mi is magyarok vagyunk, nem?
Az anyja egy kicsit elbizonytalanodott, de azért válaszolt:
– Igen, fiam, mi is magyarok vagyunk.
– Akkor hogyan van az, hogy ha itt is magyarok laknak meg ott is, mégis határon keresztül kell átmennünk egymáshoz?

Érzékelik? Egy 8 éves gyerek okosabb, mint az egész békekonferencia. Az anyja azonban egy pillanatra összezavarodott, a határőr már ott állt, nem messze tőlünk. Valószínűleg ijedten úgy gondolta, hogy ilyen kérdéseket nem szabad feltenni, mert baj lehet belőle, ha meghallják. Ezért a fiának ott, a híd közepén, válasz helyett ijedtében lekent egy szellős pofont, hogy az megtanulja, milyen kérdéseket szabad feltenni és milyeneket nem.

Nos, ez a rövid idézet a Büszkeség és harag című kötetemből talán érzékelteti azt a káoszt, félelmet és bizonytalanságot, amely az elmúlt évtizedekben bennünk volt.
Folytatván az érzelmi szintű megközelítéssel, nézzük meg, hogyan érzékeli a trianoni kiszolgáltatottságot 100 évvel a történtek után egy katolikus pap. Herdics György címzetes apát a következő sorokat jelenttette meg a Remény című hetilapban, idén júniusban: ”Amikor az elárusítónő azt mondja egy magyar többségű városban, hogy beszéljek szlovákul – ez Trianon. Amikor valaki azt mondja, hogy téged kedvellek, holott magyar vagy, de a magyarokat egyébként nem szeretem – ez Trianon. Amikor a pap az úgynevezett magyar misén szlovákul prédikál, s a hívek azt mondják, milyen kedves, legalább valamit mond magyarul is – ez Trianon. Amikor a magyar nemzetiségű pap mindenáron bizonyítani akarja a püspök előtt, hogy valójában mindenkinek mindene lett, így nemzetisége sincs – ez Trianon. Amikor egy katolikus hetilap nem kap támogatást azért, mert magyar nyelvű – ez Trianon. Amikor az orvos a beteget szlovákul kérdezi, aki magyarul válaszol, a gyógyítás mestere pedig méltatlankodik – ez Trianon. Amikor valaki, aki egy szót sem tud a nyelvünkön, de azt mondja, hogy a nagyszülei magyarok voltak – ez Trianon. Amikor nem kell a magyar iskola, mert államnyelven majd jobban boldogul a gyerek – ez Trianon. Amikor kisebbség vagyunk mindenütt… A társadalomban, az egyházban, a munkahelyünkön… – ez Trianon. Trianon mindenütt. Köztünk. Bennünk, levetkőzhetetlenül. Trianon – békeparancs és szitokszó. Száz év: kitaszítottság, megbélyegzettség, hontalanság. És száz év reménység. „Megfogyva bár, de törve nem…” Száz év. Elszakítva egymástól, de nem elszakadva az Istentől. Ki tudja, mi lesz itt újabb száz év múlva… Ki tudja?! Múlik-e valamin? Valakin? Múlik-e rajtunk is? Igen, itt élned, s halnod kell.”

S most jöjjön a politikus-történész azzal a megjegyzéssel, hogy ezt a bevezetőt nem véletlenül formáltam ilyenné. Jelezni akartam az első konklúziót, hogy Trianon a lelkeket zárta kalodába nagyon kegyetlen módon. Mondják is ránk, hogy létezik egy Trianon-traumánk – de ha megnézzük a helyzetet magunk körül, azt látjuk, hogy létezik egy szlovák(cseh), egy román és egy egy szerb Trianon-trauma is, csak ellenkező előjellel. Eme országok politikusait nagyon zavarja ez a szó, sokan azt mondják, kiejtésével nem is kell megzavarni a mai viszonyokat. Én pedig azt mondom: ideje lenne már lezárni, meghaladni ezt a traumát – egy tisztességes kiegyezéssel. Az pedig azon a pilléren nyugodhatna, hogy az utódállamok olyan intézkedéseket hoznának, amelyek garantálják az ott élő magyar közösségek tisztességes fejlődését. A megfelelő autonómiaformák bevezetésére gondolok. Itt van ugyanis a második konklúzió: Trianon birtokon bévülieket és birtokon kívülieket hozott létre, s az elmúlt 100 év tapasztalatai alapján elmondhatjuk, hogy az utódállamok a három lehetséges viszonyulás közül kettő között oszcilláltak: vagy aktív lépéseket is tettek a területükre került nagyszámú magyar közösségek eltüntetésére, vagy visszafogottabb politikával ezt az időre bízták. Nagyon kevés olyan időszakot és hozzáállást tudok felmutatni, amikor a harmadik lehetséges – és kívánatos – hozzáállást gyakorolták volna: a fejlődés lehetőségeinek aktív vagy passzív támogatását, vagy legalábbis elviselését.
Nos, elérkeztünk ahhoz a ponthoz, ahol a történelem szikár adatai alapján tudunk lépésről lépésre végigmenni a történéseken. Ha megengedik, akkor itt, most elsősorban a (Cseh)szlovákiába került magyar nemzettest látószögei alapján vizsgálom meg az elmúlt 100 évet. Bevezetőül megjegyzem, hogy mi sokkal inkább szinkronban mozdultunk az anyaországgal (a történelem folyamán korábban is), mint pl. Erdély, kézenfekvő okok miatt: mi mindig is az egységes magyar nemzettest részének tartottuk magunkat.

A felvidéki magyar nemzettest szempontjából az elmúlt 100 évet én három nagy korszakra, s ezen belül 10 alkorszakra osztanám.
1. 1918-21 a bizonytalanság kora. A hitetlenkedés, sortüzek, ellenállás, elvonulás időszaka. A felvidéki magyar értelmiség első „lefejezésének” kora.
2. 1921-1938 a konszolidáció időszaka, a fokozatos építkezés kora, kisebbségi politikai-gazdasági-pénzügyi autonóm rendszerek kiépítésének ideje.
3. 1938-45 a részleges igazságszolgáltatás nehéz időszaka. A létrejött új határok etnikai szempontból sokkal igazságosabbak, mint az 1920-as diktátum által kierőszakoltak. Bizonyos megosztottság létezik ebben a korszakban is, hiszen kb. 70 ezer magyar a fasisztoid Szlovákiában maradt.
4. 1945-49 a teljes jogfosztottság időszaka. A felvidéki magyar értelmiség második „lefejezésének” kora. A fenti 4 alkorszak jelenti egyébként az első nagy korszakot, amelynek lényege: az igazodási pont, az origo Budapest. 1949 után következik be a fokozatos elfordulás Budapesttől Prága felé.
5. 1949-1970 a második felfutás időszaka. A nulláról kell indulni, s nagyon érdekes, hogy amíg a kommunista diktatúra egyre nagyobb súlyával nehezedik a társadalmakra – a felvidéki magyarokra is -, addig a magyarok Csehszlovákiában nemzeti szempontból egyfajta felszabadulást is megélnek. Ez persze a benesi korszakot minősíti leginkább. Megnyílnak az iskolák, szabad magyarul beszélni, létrejön a kulturális szervezet, a Csemadok, lesz magyarul írt sajtó, megjelennek a könyvek, létrejönnek intézmények.
6. 1968 a nagy remény időszaka, a kommunizmus újjászületésébe vetett hit korszaka. A diktatúra enyhül, a csehszlovákiai magyarok már álmodni is mernek. A gyakorlatilag egypártrendszer korszakában tárgyalnak a Csemadokkal, s elfogadják a felemás 143. számú alkotmánytörvényt. A magyarok elannyira Prágára tekintenek már, hogy kritizálják az ország területén megjelent magyar katonákat.
7. 1970-1990 a szürkeség és a csendes elnyomatás időszaka, a „normalizáció” kora, a felvidéki magyar értelmiség harmadik „lefejezésének” ideje. Az 1949 és 1990 közötti időszak jelenti a második átfogó korszakot, a kommunista diktatúra viszonyai közti evickélés korszakát. Az origo többé-kevésbé Prága, bizonyos fokig Pozsony is.
8. 1990 a plurális demokrácia időszaka. Ez a máig tartó harmadik nagy időszak, amelynek szintén van 3 alkorszaka: 1990-98 (a pártegyesítésig tartó korszak), 1998-2006 (a kormánytagság kora, az építkezés időszaka), valamint a 2009-es pártszakadás kora után az evickélés időszaka. Az origo egyértelműen Pozsony.

Fontosnak tartom megismételni, hogy az elmúlt 100 évben – képletesen szólva – 3 alkalommal fejezték le a felvidéki magyar értelmiséget: 1919 után, 1945 után és 1970 után.

Bezárul tehát a kör, ma is nagyon fontosak a tudati hatások: magam is ezért írok könyveket, publicisztikát. Mi vagyunk a legveszélyeztetettebbek, mi vagyunk az „úttörők” a nyugati civilizációs hatásokra való reagálások terén, a geográfiailag legközelebb helyzetben az európai kulturális központokhoz, amelyek hatásai minket érnek a legintenzívebben.

Végezetül hangsúlyozom: Magyarország politikusai is zsákba kötve táncoltak az egész 20. században. Az 1918-1948 közötti időszakban megpróbáltak tenni is az érdekünkben, 1949 után ezt lehetetlenné tette a kommunista ideológia egész 1989-ig. Ennek „köszönhető”, hogy mi nem tudtunk kialakítani olyan helyzetet, mint Ausztria (védhatalmi státusz a dél-tiroli németajkúak fölött).

Csáky Pál