Egy döntés margójára

 –  Úgy van ez, mint a fociban: ha nem adsz gólt, kapsz.

Nem volt jó ötlet a szlovák állampolgárság elvétele ügyében elhamarkodottan a strasbourgi emberjogi bírósághoz fordulni.

Helyette okosabb lett volna inkább a szlovák alkotmánybíróságra beadni egyéni panaszokat a szlovák alkotmány 127. cikkelye alapján. A beadványt úgy lehetne megfogalmazni, hogy sérültek az állampolgárok alkotmányban garantált konkrét jogai konkrét állami szervek konkrét döntései alapján. Ekkor az alkotmánybíróság két dolgot tehet: érdemben foglalkozik az üggyel záros határon belül, s ekkor nem kerülheti el, hogy véleményt ne mondjon a szlovák állampolgársági törvényről az alkotmány 5. cikkelye 2. bekezdése vonatkozásában, amely kimondja, hogy „senkitől nem lehet elvenni az állampolgárságot akarata ellenére”. (Megjegyzem, tisztán jogi szempontból nem egyértelmű az eset, hiszen a törvény nagyon alattomosan van megfogalmazva, s az állam azzal érvel, hogy nem az ő szervei döntenek a szlovák állampolgárság megszüntetéséről, hanem maga a polgár. A nemzetközi jog bevonásával viszont éppen ezt a momentumot kellene támadni, s erre vannak számunkra kedvező precedensek Európában. Konkrétan tehát azt, hogy a modern jogértelmezés szempontjából elfogadhatatlan, hogy az állampolgár meghoz egy döntést, amelynek jogkövetkezménye az egyik oldalon az, hogy állampolgárságot szerez egy második állam viszonylatában, ugyanakkor ehhez a döntéshez a törvény önkényesen, az állampolgár akarata ellenére hozzárendel egy másik jogkövetkezményt, amellyel kinyilvánít egy jogvesztést is az első állam viszonylatában. Ez bizony ellentétes a szlovák alkotmány első fejezetének szellemével is.)

Abban az esetben pedig, ha az alkotmánybíróság egy évig nem is foglalkozott volna az üggyel (ami a szlovákiai viszonyokat ismerve valószínű), már igenis lehetett volna az Európai Emberjogi Bírósághoz fordulni amiatt, hogy sérült a konkrét személyek joga a hatékony jogvédelemre, s ezzel sérült a konkrét személyek ama joga, amelyet a szlovák alkotmány 48. cikkelye 2. bekezdésében garantál. Ez esetben majdnem biztos a strasbourgi siker, bár ebben az esetben nem az állampolgársági törvény minőségéről, hanem a hatékony jogvédelem hiányáról döntene a bíróság és marasztalná el Szlovákiát. Ez a döntés azonban megsürgethetné a szlovák alkotmánybíróság döntését is az ügyben, s esetleges negatív döntés esetén újra vissza lehetne vinni az ügyet az Európai Emberjogi Bíróság elé. Ez persze hosszadalmas procedúra, de a kérdést állandóan a felszínen tartaná és elkerülné azt a buktatót, amelyet a jelenlegi döntés jelent, mégpedig azt, hogy a szlovák politika úgy igyekszik beállítani a kérdést az informálatlan szlovák közönség előtt, hogy ez szlovák győzelem, és az állampolgársági törvénnyel minden rendben van. A fenti procedúra bonyolult, de ennek alapján fokozódhatott volna a politikai nyomás Szlovákiára az Európa Tanács részéről is a törvény megváltoztatására (politikai nyomás így is van több érintett állam részéről, amelyek új állampolgáraitól szintén elvették a szlovák állampolgárságot, bár ez egy új amerikai, kanadai, brit vagy német állampolgárnak nem különösebben fáj).

S most megállok egy pillanatra. Tudatában vagyok annak, hogy ha valaki volt annyira elszánt, hogy ezt az írást idáig elolvasta, csóválja a fejét az ilyen-olyan jogi csavarok láttán. Sajnos azonban ilyen világban élünk, ez esetben is a „legyetek ravaszok, mint a kígyó” bibliai tanítás lehet az irányadó. S még egy személyes vonatkozás, ha valakiben az a kérdés merül fel, mi okon kontárkodok én bele a jogászok munkájába. Nyolc év miniszterelnök-helyettesi tevékenység kitűnő iskola volt arra, hogy megismerjem az állam szolgálatában álló jogászok gondolkodását és belső információs csatornáit, ráadásul egy hasonló kérdésben én már személyesen is végigmentem ezeken a nemzetközi akadályokon. Kicsit pikáns dolog, de elmondom, hogy én 1998-ban úgy lettem Szlovákia miniszterelnök-helyettese, hogy az Európai Emberjogi Bíróságon perben álltam Szlovákiával a kétnyelvű bizonyítványok ügyében. Jogász tanácsadóimmal tehát akkor már végigmentem ezen az úton annak ellenére, hogy az Európai Emberjogi Bíróság csak olyan ügyeket fogad el tárgyalásra, amelyek tételesen sértik az Európai Emberjogi Egyezménytt, s abban a kétnyelvű dokumentumokhoz való jog nem szerepel. Szintén egy csavaros jogi érveléssel azt kellett tehát nehezményeznem, hogy a szlovák alkotmány 34. cikkelye vonatkozásában, amely kimondja, hogy kisebbségiként jogom van minden, a személyemet illető információra anyanyelvemen – ezt az egynyelvű bizonyítvány nem biztosítja számomra, mint szülő számára, tehát sérül a szlovák alkotmány által biztosított jogom az információra. Bonyolult jogi indoklás következett, amelynek végén az Európai Emberjogi Bíróság nem utasította vissza a kérelmemet (mint az a jelenlegi helyzetben történt), hanem elfogadta azt tárgyalásra, s én csak 1999-ben vontam vissza a beadványomat azután, hogy az első Dzurinda-kormány idején megváltoztattuk a törvényt és Szlovákia továbbra is engedélyezte a kétnyelvű bizonyítványok használatát.

Egy szó, mint száz: az Európai Emberjogi Bizottság nem azt mondta ki, hogy a szlovák törvény rendben van, s a jogfosztó intézkedések helyesek, hanem azt, hogy a bíróság nem illetékes döntést hozni az ügyben (szó szerinti döntése: declares the applications inadmissible, nem fogadja el a beadványt). A további lépéseket a fenti eszmefuttatás szellemében kellene mérlegelni.

P.S.: Az élet pedig produkálja a legszínesebb, legpikánsabb helyzeteket is.
A legjobb szlovák kosárlabdázót Anton Gavelnek hívják, eddig a szlovák kosárlabda-válogatott vezére volt, s legeredményesebb játékosa. Klubszinten azonban évek óta külföldön játszik, pár éve épp a Bundesligában. A múlt hét híre a német sportsajtóban az volt, hogy 18 szerzett ponttal bebiztosította a Brose Baskets Bamberg győzelmét a Bayern München felett a Bundesliga elődöntőjében, s ezzel a mérkőzés leggólerősebb játékosának bizonyult. Egyébként a Bundesliga legjobb védőjátékosának választották 2011/12-ben és 2012/13-ban is. A lényeg azonban most jön: mivel a német ligában egyre növekszik az amerikai játékosok aránya, német sportérdek, hogy növeljék a német állampolgárságúak arányát. Ergo: Anton Gavel 2013. januárjában felvette a német állampolgárságot. A következmény: miután őt is megfosztották szlovák állampolgárságától, nem játszhat többé a szlovák kosárlabda-válogatottban, Szlovákia „kidobta az ablakon” a válogatott legjobb játékosát. A kosárlabda-szövetségben a vezetők infarktus közeli helyzetbe kerültek, nem bírja el a nyomdafestéket, amit a Fico-kormányról mondanak.
Do toho, Slovenskóóóóóóóóóóóó!