Temetetlen halottaink

Hazugság, hogy az 1945 és 1948 közti Csehszlovákiában demokrácia volt – Temetetlen halottaink címen került sor október 28-án Pozsonyban a Pro Futuro Hungarica polgári társulás szervezésében az 1945 júniusában-júliusában elkövetett tömeggyilkosságokról szóló beszélgetésre.

A házigazda Csáky Pál néppárti EP-képviselő és vendégei, Szabó József, a magyar Külgazdasági és Külügyminisztérium vezető tanácsosa, illetve Dunajszky Gáza közíró, a téma kutatói a második világháború után az egykori Csehszlovákia területén élő németek és magyarok sérelmére elkövetett gaztettekről beszélgettek.

„2013 derekán, a második világháború centenáriumára való megemlékezés kapcsán fedeztem fel azt, hogy vannak olyan halottaink, akikre nem emlékszik senki, s akiknek valamilyen módon emléket kellene állítani” – kezdte előadását Szabó József hozzáfűzve, alapvetően a ligetfalui internálótábor egykori lakóiról, és az ott kivégzett emberekről lett volna szó. A lehetséges emlékhelyek és szakirodalom felkutatása során azonban kiderült, hogy erről magyar nyelvű szakirodalom egyáltalán nincsen, szlovák nyelvű is csak elvétve, van viszont bő cseh nyelvű szakirodalom, ám a pozsonyligetfalui történések leírása ezekből is hiányzik.

„Nagyon kevés olyan levéltári adat, dokumentum létezik, amelyek bizonyítják, hogy Ligetfaluban tömeggyilkosság-sorozat történt” – jelentette ki Szabó, aki szerint közösségi emlékezetünkben nem jelenik meg ez az eseménysor, aminek az az oka, hogy nem tudjuk pontosan, mi történt. „Nincs az áldozatok részéről sem közösségi emlékezet, mert egész családokat irtottak ki, vagyis azokat is kiirtották, akik emlékezhettek volna. Akik viszont túlélői vagy megfigyelői lehettek az eseményeknek, oly módon meg voltak félemlítve és szégyenülve, hogy még említeni is szégyellték a velük megtörtént gyalázatot. És nincsen emlékezete a tettesek oldaláról sem ezeknek az eseményeknek, aminek az az egyszerű magyarázata, hogy a hatalom képviseletében ezek az emberek úgy tettek, mintha nem történt volna semmi, mintha a világ legtermészetesebb dolgát követték volna el” – fogalmazott előadása bevezetőjében Szabó.

Az pozsonyligetfalui internáló tábor kapcsán Szabó elmondta, kutatási egyértelműen azt mutatják, hogy az 1945 áprilisa és júliusa közti néhány hónapos időszakban a tábor valójában koncentrációs táborként, sokak számára pedig megsemmisítő táborként működött. Ezt támasztja alá Gustáv Husák, a CSKP későbbi főtitkárának a Východoslovenská pravda c. lap 1945. június 16-ai számában megjelent nyilatkozata is, miszerint: „Német koncentrációs táborokat akarok látni, nem pedig német falvakat”. A fórum előadója hangsúlyozta, ezekbe a táborokba a németek és magyarok internálása törvényi felhatalmazás nélkül kezdődött meg a jogosnak vélt bosszú, a kollektív büntetés és a vagyonjogi helyzet teljes átrendezése okán. Mindennek a szörnyűségnek a törvényi és intézményi hátterét csak jóval később teremtették meg. Miközben a ligetfalui tábor létrehozása és feltöltése már áprilisban megkezdődött, elsődlegesen a pozsonyi németekkel, a törvényi hátteret biztosító első rendelkezés a belügyi megbízott 1945. június 23-án kelt intézkedése volt, amely elrendelte az összes pozsonyi német és magyar nemzetiségű lakos táborba internálását. A pozsonyi magyarok Ligetfaluba történő internálása május 3-án kezdődött meg, aminek végrehajtására Ligetfalun a helyi kommunisták elhárítási osztályt hoztak létre.

A tábor életében döntő jelentőségű volt, amikor a 17. gyalogezred megérkezett Pozsonyba, ekkor a tábort kettéosztották, és katonai parancsnokság alá helyezték. A tábor funkciói alapvetően megváltoztak, és a katonai parancsnokság alatt lévő tábor egyik részét megsemmisítő táborként működtették. A kivégzések egyetlen szempontja az áldozatok nemzetisége volt, a kivégzésekre pedig a ligetfalui erődrendszer sáncárkaiban került sor. A jelenlegi ismeretek szerint az itt elkövetett egyik legnagyobb tömegmészárlás során legalább 530 embert öltek meg a 17. gyalogezred katonái az alakulat elhárító és politikai tisztjeinek parancsára – jelentették ki a fórum résztvevői.

„Véletlenül szereztünk tudomást az egyik tömegsír helyéről, amely a pozsonyligetfalui erődrendszer 4-es számú közepes erődje és a bécsi országút közötti terepszakaszon van. Az erőd mellett egy hatalmas harckocsi-akasztó árok volt, ebbe lőtték bele az embereket, amiről a somorjai református gyülekezet egyik tagjának vallomástétele alapján szereztünk tudomást, aki a lelkészének elmondta, hogy 1950-ben ennek az erődnek a villamos berendezéseit szerelte le. Az árkok fölött fehér kövekkel volt letakarva a föld, és az erődelemtől több száz méteren keresztül végig a bécsi országútig ilyen területek voltak, amelyekre nem léphettek rá, mert ezekben végig emberi tetemek voltak” – mondta Szabó hozzáfűzve, más esetekhez hasonlóan azonban ennek a tömeggyilkosságnak az elkövetőit sem ítélték el, bár az ügyben 1965-ben a csehszlovák belügyminisztérium vizsgálatot rendelt el.

„A mi szempontunkból rendkívül fontos egy későbbi per, egy pozsonyi polgár, Bacušan pere, mivel ez az egyetlen írásos nyom, amelynek a tanúvallomásai bizonyítják, hogy sorozatban és tömegével végezték ki az internált embereket” – mondta Szabó, aki szerint a csehszlovák hadsereg alakulatai, tiszti és legénységi állománya, de mindenekelőtt a katonai elhárítás kiemelkedő szerepet játszott a csehszlovákiai németek elűzésében, a csehek és szlovákok nemzetállamának megteremtése folyamatában elkövetett tömeggyilkosságokban.
Az előadás során elhangzott, hogy a tömegmészárlásokat a parlament védelmi bizottságának 1947-ben alakult vizsgáló bizottsága is vizsgálta, négy csoportba sorolva az eseteket. Az első csoportba a központilag vizsgált esetek tartoztak, ezek közül talán a legismertebb a přerovi vérengzés volt, amely során 1945. június 18-án a keleti hadsereg 4. dandárjának Karol Pazur hadnagy vezette egysége agyonlőtt 245 szepességi németet, akik Csehországból Szlovákiába igyekeztek haza. A hatalom azonban nem akart a mészárlásért felelősséget vállalni, az egészet Pazur elmeháborodott tetteként állította be. A második esetcsoportba azok az ügyek kerültek, amelyek a belügyminisztérium számára ismertek voltak, de a hadsereg vizsgálta ki azokat. A következő csoportba a még lezáratlan, vizsgálat alatt levő esetek tartoztak, a negyedikbe pedig a még ismeretlen esetek. A ligetfalui tömeggyilkosság tehát nem egyedülálló esemény, egy rendszerbe illeszthető, szorosan kapcsolódik a „vad kitelepítés” forgatókönyveihez. Szabó szerint az áldozatok tényleges száma ismeretlen – 30 ezer és 300 ezer között lehet.

A szóban forgó vizsgálóbizottság a feloszlatásáig összesen 50 esetet kezdett el vizsgálni. Ez azonban a valóban megtörtént atrocitásoknak, kivégzéseknek csupán kis része, a hasonló esetek száma ugyanis több százra tehető, amelyhez képest az ítéletek száma elenyészően kevés. Összesen ugyanis 4 ítélet született ilyen ügyekben, vagyis a hatalomnak nemcsak, hogy tudomása volt ezekről az esetekről, hanem el is tűrte azokat. Beneš akkori csehszlovák köztársasági elnök 1945. május 16-ai győzelmi beszédében egyenesen a németek és a magyarok kompromisszumok nélküli likvidálására szólított fel. „Ez a felelőssége a csehszlovák állam atyjának megkerülhetetlen, és előbb-utóbb mindenkinek szembe kell néznie ezzel” – jelentette ki Szabó.
Csáky a beszélgetés során rámutatott, aki az első világháború befejezéséig, azaz 1945. május 8-a előtt gyilkolt, tömeggyilkosságokat hajtott végre, koncentrációs tábort tartott fenn, népek, népcsoportok, nemzetek ellen emberiség elleni bűntettet hajtott végre, az bűnös, megbélyegzik, elítélik azt, helyesen. Aki a kommunista hatalomátvétel, azaz 1948. február 25-e után gyilkol vagy népek, népcsoportok, osztályellenség ellen lép fel, az is bűnös, azt is elítélik, és az áldozatokat rehabilitálják 48 után is, 45 előtt is, emlékműveket állítanak nekik. „Hazugság az, hogy 1945 és 48 között a volt Csehszlovákiában demokrácia volt. Hazugság, amikor hárommillió németet az említett körülmények közt, annyi áldozattal kiszorítanak a volt Csehszlovákiából. Amikor több mint nyolcvanezer magyart kiszorítanak a z országból. Amikor 45 és 48 közt százezreknek, főleg magyaroknak nem lehetett választójoguk, nem volt állampolgárságuk” – hangsúlyozta Csáky, aki szerint az enyhébb atrocitásokról azért tudnak az emberek. „De nem tudnak máig sem a tömegsírokról, arról, hogy a reguláris csehszlovák hadsereg reguláris osztaga valószínűleg politikai parancsra, úgymond békeidőben tömeggyilkosságokat hajtott végre” – fogalmazott.

Dunajszky Géza szerint fontos, hogy ezekről a tragikus esetekről nyilvánosan is beszéljünk, hogy azok a köztudat részeivé váljanak. Mint mondta, ma már nyilvánvaló, hogy a háború után elkövetett tömegmészárlások megtörténtek, elkövetőiket is ismerjük, a mi feladatunk, hogy az ártatlan áldozatokat megkövessük. „Első lépésként meg kell jelölni a tömegsírok helyét, ennek érdekében már konkrét lépések is történtek. Megalakult az emlékmű-előkészítő bizottság, amely felhívással fordult elsősorban a felvidéki, illetve valamennyi Kárpát-medencében élő magyarhoz, hogy lehetőségeihez mérten támogassa anyagilag is az emlékkövek felállítását a ligetfalui koncentrációs tábor helyén, valamint az erődrendszer azon helyein, ahol kivégzések történtek” – mondta Dunajszky. A bizottság tagjai egy emlékmű tervében is gondolkodnak, amely a tervek szerint a ligetfalui temető egyik tömegsírjához kerülne, és a szlovák-magyar megbékélést szolgálná. Ennek érdekében a bizottság nyilvános gyűjtést is indított.

Forrás: Dunajszky Éva, Felvidék.ma